Szemkivájós, felnégyelős népmesék a kötelező olvasmányok között?! – A „Világszép Ilonka-ügyről”

–

Időről időre felbukkan a kérdés, és indulatokkal teli vita kezdődik arról, vajon egyes (magyar) népmeséknek valóban helyük van-e a kisebbeknek szóló tankönyvekben, vagy olyan elavult régészeti leleteknek számítanak már, amelyeket „horrorisztikus”, esetenként „rasszista” elemeik miatt száműznünk kellene a könyvespolcainkról és a tankönyvekből.

Legutóbb a Világszép Ilonka verte ki a biztosítékot, amelynek kapcsán a 4. osztályos, hivatalos, az Oktatási Hivatal által kiadott Szövegről szövegre című szövegértéstankönyv a népmesék formanyelvét tárgyalta.

A történet szerint egy vén cigány asszony lányával bekéredzkedik a hintóba, amelyben Világszép Ilonka épp vőlegényéhez, a királyhoz utazik, majd a gonosz boszorkányok a folyóba dobják a lányt, miután kivájták mindkét szemét. A végkifejletben Ilonka visszakapja látását, a boszorkányok pedig elnyerik méltó büntetésüket: felnégyelik mindkettőt.

A szülői panasszal foglalkozó hír a hvg.hu-n is megjelent; a poszt alatt a kommentelők két táborra szakadtak: az egyik azzal érvelt, hogy „mi is ezeken a meséken nőttünk fel, mégis ember lett belőlünk”, a másik tábor viszont „kizárólag pszichológus jelenlétében ajánlaná e mesék elolvasását”, de a legjobbnak mégis azt találná, ha ezek a szövegek az irodalom szemétdombjára kerülnének.

De vajon mivel állunk szemben? Álszeméremmel vagy jogos félelemmel?

A népmese nem gyerekeknek való?

Bár ezek a mesék valóban nem a legkisebbeknek szólnak, de ez mégsem azt jelenti, hogy ne lennének nekik valók. A meséknek (a meséket „népmese” értelemben használom) régen tudásközvetítő, tudatformáló szerepük volt, útmutatást kínáltak az emberi élet fordulópontjainak, próbatételeinek megoldásához. Az orosz mesekutató, Vlagyimir Jakovlevics Propp szerint a varázsmesék a beavatási szertartások, felnőtté avatási rítusok szerkezetét és motívumait tükrözik – nem véletlen, hogy évezredeken át csak az vehetett részt a mesemondó közösségi alkalmakon, akit már felnőttnek tekintettek.

A meséket a rációt előtérbe helyező felvilágosodás szorította ki a felnőttek világából, és helyezte át a gyerekszobák könyvespolcaira, így a mese szimbólumai egyre inkább bezáródtak, érthetetlenné és nemritkán – ahogy a szóban forgó példa is mutatja – felháborítóvá váltak számunkra.

Felnőtteknek szóló önismereti meseterápiás programjaimon magam is tapasztalom, hogy a szimbólumokban gazdag mese nyelve, amit Boldizsár Ildikó „mesei kód”-nak nevez, olykor nagyon nehezen nyílik ki a felnőttek számára. Nem véletlen, hogy a foglalkozásokat a belső képalkotás képességének felébresztésével kezdjük, és más érzékszervi modalitásokat is bevonunk – úgymint a tapintás, ízérzékelés, hallás –, hogy a mese képeiből végül felismerések születhessenek saját életünkre vonatkozóan.

De még így is gyakori, hogy néhányan nem tudnak belépni a mese terébe, és csak rációval, ésszel képesek megközelíteni a történet képeit.

Tapasztalataim szerint a legtöbben a mesei befejezéseken fortyannak fel: vagy mert túl igazságosnak tűnik a számukra, vagy épp ellenkezőleg, túl igazságtalannak.

Számtalanszor hallottam már, mennyire dühítő, hogy a mesei hősnő, aki annyi mindenen átment, végül nem arathatja le munkája gyümölcseit, mert hozzá kell mennie a királyfihoz, „mintha ez lenne egy nő egyetlen boldogsága”. Azonban fontos látni: egy ilyen foglalkozáson mindenki a saját valóságával van jelen a történetben. Nem kezdjük el magyarázni, hogy „értette a költő”, hanem a megjelenő dühvel dolgozunk, hiszen a mese képei nem szó szerint értendők. A lakodalom az érett személyiség jele, a házasság az önelfogadást szimbolizálja, a királyság az életünk, érzéseink, gondolataink feletti uralmat jelenti.

Legtöbbünk számára eleinte nehezen befogadható, mégis meglepő, sőt felszabadító tapasztalat lehet, ha a mesékre mint kollektív és a tudattalan tájain játszódó történetekre tekintünk, ahol az egyetemes archetípusok öltenek alakot.

A mese bennünk is van, személyes terünkben is játszódik, így az összes szereplő pszichénk valamelyik aspektusát, énünk egy részét testesíti meg

– vagyis adott esetben mi vagyunk a királylányok és a cselszövő boszorkák is egy személyben. Ezeket az áttételes képeket, tudattalan belső tartalmakat nem lehet rációval megérteni, a befogadás csak a fantáziánk útján történhet meg.

Ha kihagyjuk a rossz részeket, belső boszorkányaink attól még léteznek

A fantázia képessége egyértelműen erősebb a gyerekeknél, akik még nem intellektualizálnak, és beleérző-átélő képességük is nagyobb, ezért jobban hozzáférnek a mesei kincsekhez. A mese a lélek nyelve. Fischer Eszter pszichológus nagyon szépen fogalmaz, amikor Bruno Bettelheim gyermekpszichológus nyomán azt mondja, hogy „a mese szóba áll a gyerekkel”. Ahelyett ugyanis, hogy a mese a lélek ellentmondásos indulatait megelevenítő szimbólumaival felzaklatná a gyerekeket, épp ellenkező hatást ér el: megnyugtatja őket azáltal, hogy érzéseiket univerzálisként és validként kezeli.

Gyakran élünk a boszorkány vagy a mostoha példájával: ezek a mesealakok lehetővé teszik, hogy a gyerekek bűntudat nélkül megélhessék az édesanyjuk iránti ellenérzéseiket, hiszen egy boszorkányt szabadon lehet utálni.

A mese lehetőséget ad arra, hogy saját érzéseinket belevetíthessük a szereplőkbe, ezáltal pedig nemcsak elfogadhassuk azokat, de a cselekmények átélésével feldolgozhassuk tudattalan feszültségeinket is.

Azt mondani tehát, hogy a gyakran kegyetlennek tűnő motívumaik miatt a népmesék nem valók gyerekeknek, felszínes megközelítés. 

Ha a mese közvetítése ideális – vagyis a gyerek hallgatja a mesét, és nem nézeget hozzá illusztrációt –, akkor képzelete a korának és aktuális lelki állapotának megfelelően fogja megjeleníteni ezeket a képeket. A népmese ábrázolásmódja szűkszavú, így amellett, hogy lehetővé teszi a különféle érzések képekbe projektálását és megélését, egyfajta védő szerepet is ellát, hiszen nem fejtegeti részletekbe menően és öncélúan azt, miként vájta ki a boszorkány Ilonka szemét, hogyan ette meg a farkas Piroskát, vagy vágta le a mostoha lánya a saját lábujját, hogy beleférjen a cipellőbe. Egyszerűen csak kivájta, megette, levágta.

Ezzel szemben a mesei elemek önkényes megváltoztatása, széppé-jóvá írása azt az üzenetet erősíti, miszerint nem szabad rosszra gondolni, és a negatív tartalmú érzések sem helyénvalók.

Másrészről a legtöbb népmesében a felborult egyensúly végül helyreáll – ám ez nem megy feszültség és konfliktus nélkül. Ha átírjuk a történetet, a megoldás pozitív mintázatától is megfosztjuk a gyereket. Arról nem is beszélve, hogy ha a népmeséket kilúgozzuk, attól még belső sárkányaink, ördögeink és mostoháink továbbra sem szűnnek meg létezni, sőt: a tudattalan sötétjében irányítanak bennünket. Egy varázsmese kegyetlen részletei ráadásul soha nem lesznek annyira rémisztők egy gyereknek, ahogyan azokat mi felnőttként elképzeljük, hiszen olyan belső képeket teremtenek, amelyek még nem megterhelők a számukra – persze csak abban az esetben, ha a YouTube-on vagy a tévében nem került már eléjük számtalan olyan horrorisztikus elem, ami torzította volna belső képalkotásukat.

Senki nem lesz nekrofil attól, hogy a királyfinak megtetszik a tetszhalott Hófehérke

Ettől függetlenül a Világszép Ilonka egy nehéz beavatómese marad, amelynek mélységei sokkal inkább a (fiatal) felnőtt korosztály számára mutatják meg magukat, ha értő figyelemmel foglalkozunk velük. Hiszen életünk során már valamennyiünkkel megtörtént, hogy naivságunkból, jóhiszeműségünkből adódóan beengedtünk valami olyan erőt az életünkbe, amely aztán megfosztott a legnagyobb kincsünktől is. Talán ismerjük azt is, milyen élettelenül hánykolódni, ráhagyatkozni a sorsunkra, sodródni az élet folyóján, majd mindent újrakezdeni. És ha elvégeztük a gyászmunkát, azt is tudjuk, milyen a veszteségek, megpróbáltatások, tapasztalások és a végtelennek tűnő idő által megérlelt, megcsiszolt gyémántgyöngyeinket elsírni, milyen ezeket igazi látásra váltani, ezerszer szebbé válni, olyasvalakivé, akinek szépsége nemcsak külső, hanem belső lelkierejétől ragyog.

Ez a mese azt is megmutatja nekünk, hogy noha az élet sokszor rosszat tesz velünk, ezzel mégis jót művel. Hogyan kell ezt értenünk? Ahogy Viktor E. Frankl holokauszttúlélő osztrák neurológus és pszichiáter tanítja: a lélektani krízisben lehetőség is rejlik, amennyiben a szenvedése révén az ember képessé válik felfedezni az értelmet a létezésében.

A belső mélyüléshez, belső szépségének feltárulásához pedig az kell, hogy befelé is tudjunk figyelni, ahogyan Világszép Ilonka tette – ezt szimbolizálja a külvilágot látó szemek elvesztése. Mert hiába keserítik meg a boszorkák az életét, szándékuktól függetlenül valójában segítik ebben a fejlődésben, hiszen magától talán sosem mozdulna, tenne azért, hogy azzá váljon, aki valójában.

Bajzáth Mária, a Népmesekincstár mesepedagógia módszertanának kifejlesztője épp a WMN-en írt az ármányszövő nőkről, cselszövő némberekről, akik bonyolítják ugyan az életet, de végeredményben segítik a hős útját. Nélkülük Hamupipőke továbbra is elviselné, hogy éjszakánként ágy helyett hamuban fekszik, Világszép Ilonkánk pedig teljesen éretlenül válna a király feleségévé. Mert egészen más naivan, kiszolgáltatottan, kihasználhatóan átlépni életünk egy következő szakaszába, mint tapasztalatokkal telve, felkészülve, mégis együttérzőn. Ha ezek a negatív szereplők a végén nem nyerik el méltó büntetésüket, pszichénkben is szabadon garázdálkodnak tovább. Kedves tanárom mondta mindig:

a sárkány utolsó fejét is le kell vágni, és a boszorka szemét is ki kell vájni – amennyiben elfogadjuk, hogy a mese szereplői mi magunk vagyunk –, hogy ne tudjunk magunkkal többé mostohán bánni.

Mindig azt mondjuk, hogy az iskola nem készít fel az életre, ennek ellenére gyakran azzal próbáljuk nevelni a gyerekeket, hogy elhallgatjuk, letagadjuk, szelektáljuk a mesében, így az életben is jelen lévő negatívumokat – gondoljunk csak arra például, mennyire tabuként kezeljük a halált nem csupán a gyerekek előtt, de egymás között is.

A gyerek nem attól lesz rasszista, hogy a mesében lévő gonosz történetesen cigány, vagy ahogy egy kommentelő megjegyezte a hvg.hu posztja alatt: senki sem lesz nekrofil attól, hogy a királyfi beleszeret a halottnak hitt Hófehérkébe. Az előítéletesség kialakulásához leginkább az kell, hogy a szülők ne beszéljenek a faji különbségekről velük, sőt akár még rá is erősítsenek az előítéletekre. 

Egy cigány boszorkány karaktere lehetőséget ad ezeknek a kérdéseknek a megvitatására is akár: a család kibonthatja, milyen olvasata lehetett ennek a szónak egykor (a cigány mint szimbólum hazátlan, otthontalan embert jelentett), és hogyan hangzik ez ma. (Megjegyzem az igazságosság kedvéért, hogy a Világszép Ilonka mellett egyébként egy cigány népmese, a Cigányasszony meg az ördög szerepel a szövegkönyvben.) Másrészről néha teszünk engedményeket. Talán nem önkényes átírás, ha elhagyjuk a „cigány” szót, hiszen a történet lényegén, a szereplő boszorkányságán nem változtat érdemben. Van úgy, hogy egy-egy jelző feleslegesen nehezítené meg a történet kortárs befogadását – így például kamasz korosztálynál nem célszerű szót ejteni a farkas lompos farkáról, még ha a szöveghűség megkövetelné is, mert könnyen nevetésben törhet ki a hallgatóság.

A mese formanyelvének tanulását talán szerencsésebb lett volna egy kevésbé megosztó, egyszerűbb népmesénken ismertetni, de azért tegyük a szívünkre a kezünket: tényleg ez a meseválasztás a legnagyobb probléma a mai tankönyvekkel és közoktatással?

A mesei történetek az életre tanítanak – Boldizsár Ildikó szavaival élve „minden élethelyzetnek megvan a mesei párja”. Értőn hozzányúlva, ha kell, a homályossá vált szimbólumokat felfejtve, a korosztály befogadói érettségének megfelelő meseválasztással pedig egész biztosan nem ártunk.

Bánosi Eszter