„Ennyi lenne az egész, a vége? Egy műanyag, fekete zsák a kórházban?”

–

A kórház sürgősségi részlegén, az intenzív osztály kis ablakánál állok görnyedten, próbálom a recepciós nővérrel megértetni, miért is jöttem. Nincs lehetőség arra, hogy kiegyenesedve beszéljek vele: az apró ablak és a fából összetákolt pult arra kényszerít, hogy szinte guggolva kérjem ki a halott nagynénémről szóló információkat. A térdem remeg, a szívem vadul dobog, de próbálok erőt venni magamon. 

– Utánanézek – mondja az ügyintéző. Gyors, rutinos mozdulatokkal kattintgat a gépén. Kis idő múlva felnéz rám. – Ez a beteg nincs nálunk. 

Veszek egy mély levegőt. Szinte rezzenéstelen arccal ismétlem meg, ki vagyok és miért jöttem, pont ugyanazokat a szavakat használva. A végén kiemelem, hogy már nem beteg, elhunyt. Újabb kattintások a klaviatúrán, majd az ügyintéző elnézést kér: igen, itt van, várjak, rögtön jön valaki. 

Hosszú percek telnek el, mire nyílik egy ajtó, egy egészségügyi dolgozó lép ki rajta kezében fekete szemeteszsákkal. Azonnal tudom: ez az, amit vártam. Mégis, a döbbenet felkiált bennem: ennyi lenne az egész? Egy durva, műanyagszagú, fekete zsák? Lehetne emberségesebben is intézni. De nincs erőm ezen rágódni – alá kell írnom az előttem lévő papírt. Hogy átvettem a zsákot.

Ismét kiküldenek az előtérbe, ahol várakoznom kell valaki másra, aki a halottakkal kapcsolatos ügyeket intézi. Az egész helyzet abszurd, én pedig próbálom valahogy felfogni a történteket.

A végre megérkező fiatal nő kedvesen közli, hogy át kell mennünk a szomszédos épület halotti ügyek irodájába. Kilépünk a folyosóra, és átvergődünk egy kis belső udvaron. Füst gomolyog a portások és a betegek cigarettájából – szinte elviselhetetlen. 

Az ügyintéző kedves és megértő, részletesen elmagyarázza a következő lépéseket: boncolás, hűtési díj, szállítás, temetkezési iroda, és türelem, nagyon sok türelem.

Azt tanácsolja: ne sürgessük őket, ne telefonáljunk túl gyakran, mert azzal akár késleltethetjük is az ügyintézést.

Miközben figyelek rá, érzem, ahogy csorog a könny az arcomon. A kórházból kilépve megszabadulok a szemeteszsáktól – képtelen vagyok tovább elviselni látványát és szagát. 

Aznap délután ellátogatok a temetkezési irodába, ahol mindent elintéznek. Egyelőre nem kell fizetni, később lesz rá lehetőség. Kedvesek és tapasztaltak. Nem is értem, hogy a rosszabb anyagi helyzetben lévők hogyan tudják kifizetni a több százezer forintos ügyintézési díjat. 

Klára, a nagynéném, mindig is az életem különleges része volt, habár közel húsz éve találkoztunk először. Akkor költöztem Ausztráliába, ő már húsz éve ott élt. Nem miatta mentem oda, nem kerestem vele kapcsolatot. Mielőtt összehozott volna minket a sors, szinte sosem beszéltünk. 

Apám, ha néha mégis megemlítette, gyűlölettel beszélt róla, olyan indulattal, ami szinte égetett.

Sokáig hagytam, hogy ez az akkor természetesnek tűnő apai gyűlölet vezéreljen; később azonban rájöttem, hogy ez a megvetés, ez az elutasítás inkább az irigységből és a félelemből táplálkozott, semmint valódi élményekből. 

A találkozás után valami megváltozott, Klárával elkezdtünk megismerkedni egymással. Ő soha nem vállalt gyereket, de velem szívesen megosztotta volna a szeretetét. Én pedig, menekülve apám narcisztikus és bántalmazó személyisége elől, egyfajta menedéket láttam benne. Egy családtagot, akivel biztonságban érezhettem magam.

Évekig beszélgettünk a családi örökségről, amit a magunkénak tudtunk: a rengeteg generációs traumáról. Felfedeztük, hogy a nagyapám, Klára apja, és az én apám félelmetes módon hasonlítanak: mindketten könyörtelen pusztítást végeztek maguk körül, nem kímélve a gyerekeiket sem. 

Tizenévesként apám arra kényszerített minket, hogy birkózni járjunk. Abban a közegben is teljesen megszokott és hétköznapi volt a verbális és fizikai abúzus, illetve a juniorklubtagok beavatása és szexuális bántalmazása. Bár többen, többször jeleztük ezeket a szülőknek, edzőknek, mindenki csak legyintett, és nagy egyetértésben voltak azzal kapcsolatban, hogy ettől leszünk majd igazán férfiak, kemények. 

Klára egyszer újra találkozott apámmal, és amikor

apám kifejtette neki, hogy legnagyobb bánata, hogy nem ütötte keményebben a gyerekeit, hogy jobbak és engedelmesebbek legyenek, Klára megfogadta, hogy soha többé nem keresi vele a kapcsolatot. Így is lett. 

A diagnózis váratlanul ért minket. Egy rutinműtét előtti vizsgálaton derült ki: negyedik stádium, áttétekkel. Hosszú hetek teltek el, mire képesek voltunk beszélni róla. Végül Klára a palliatív, nem az invazív kezelések mellett döntött. Orvosként és spirituális beállítottságú emberként tisztában volt vele, mire számíthat. Mellette álltam ebben is. 

Az orvosok között is akadtak olyanok, akik a támogatás és megértés helyett az elutasítást és a kioktatást választották. Félelmetes és valójában kétségbeejtő, hogy egy ilyen végtelenül kiszolgáltatott helyzetben is vannak, akik úgy érzik, jogukban áll ítélkezni és felülírni más emberek döntéseit. 

Klára végül mindössze két és fél hónap alatt távozott, pontosan úgy, ahogy szerette volna. Hálás vagyok, hogy vele lehettem, mikor szüksége volt rám, és életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy elkísérhettem ezen az úton.

Klára minden részletre kiterjedően rendelkezett a végrendeletében, aprólékos pontossággal meghatározva, hogy mit és hogyan szeretne. Mindig tudta, mit akar, és azt is, hogyan érje el a céljait. Tőle tanultam meg, hogyan éljek úgy, ahogyan szeretnék. Kivételes ember volt, aki megtanított az önelfogadásra, az önazonosságra, és arra, hogy hallgassak a megérzéseimre. 

Ennek ellenére a hagyatéki ügyintézés hosszan elnyúló, lelkileg megterhelő folyamatnak bizonyult. Hosszú hónapokat töltöttem várakozással, családfakutatással és a szükséges dokumentumok összegyűjtésével.

Az állam figyelmen kívül hagyta Klára kérését, hogy a végrendelete alapján csak meghatározott személyek kapjanak értesítést, és megosztotta a személyes adatait olyan rokonokkal, akikkel már évtizedek óta nem tartotta a kapcsolatot. 

A mai napig nem értem, hogyan írhatja felül az állam valakinek a végakaratát. Ez pedig csak tovább mélyíti a családban felhalmozódott konfliktusokat. Amennyire csak lehet, távol tartom magam, és próbálok ezek nélkül az égető kötelékek nélkül tovább élni. Úgy érzem, a bűntudat, hogy nem vagyok jelen, kevésbé fáj, kevésbé éget, mint a fizikai és lelki jelenlét.

WMN szerkesztőség