„Az ágy közös, a párna nem” – írta Pilinszky. De vajon hosszú távon is működik a nesting, amikor a szétköltözés után nem a gyerekek, hanem a szülők ingáznak?

Hétéves voltam, amikor a felnőttek úgy látták, ideje komolyabban foglalkozni a tehetségemmel. Alig több mint tíz, amikor a „színpadot” magam mögött hagytam. Mert miközben arra törekedtem, hogy az elvárásaiknak megfeleljek, az önbizalmam és az életörömöm veszítettem el. Valahol félúton a vakítóan kivilágított színpad és a sokadik nyers, cukrozott tojás között.

Míg egyes emberszabásúak különböző leveleket esznek a vemhességük megszakítása érdekében, más emlősök biológiailag is képesek erre, ha megérzik egy új hím szagát.

Ha az identitásunk részének tartjuk a problémát, akkor saját magunk ellen kellene fellépnünk, és ez akadályozza a megküzdést. Talán itt az ideje, hogy más, konstruktívabb történeteket mondjunk magunknak, és egymásnak!

Sokan tapasztaljuk, hogy szomjazzuk az elismerést, de ha kapunk is pozitív visszajelzést, hamar „kifolyik” belőlünk. Egy amerikai pszichoterapeuta szerint egész máshogy kéne megközelítenünk a kérdést.

Sokan kizárólag úgy szemezgetnek az információk közül, hogy a már meglévő nézeteiket erősíthessék meg. Van-e még tér a szakértáborokon kívül? Kristóf gondolatai megosztottságról, ítélkezésről, és a közbeszéd állapotáról.

Az önálló közlekedés a mindennapi függetlenséget jelenti, de a főváros hangos, zsúfolt, telis-tele van járművekkel, csomópontokkal, átjárókkal, ami hatalmas stresszhelyzet egy olyan embernek, aki nem látja, csak érzékeli, hogy mi minden történik körülötte.

Egyre több barátom vállal gyereket fiatalon, harmincéves kora előtt, és gyakran ez a döntés azzal jár, hogy elhagyják a várost. De akkor ki marad a városban? Vagy ezek a kategóriák már elvesztették jelentőségüket? Valójában a hely számít vagy inkább azok a buborékok, amelyekben élünk, és amelyek egyaránt kialakulhatnak városban és vidéken?