Nem te vagy a probléma! Hogyan segít a narratív terápia újraírni az életed történetét?

–

Mi is az a narratív terápia?

A narratív terápia egy különleges pszichológiai megközelítés, amely Michael White és David Epston nevéhez fűződik, és az 1980-as években indult Ausztráliából és Új-Zélandról – idehaza pedig a Magyar Narratív Központ Egyesület foglalkozik vele. Alapja, hogy mindannyian történetekben gondolkodunk: ezek határozzák meg, hogyan látjuk magunkat és a világot. Az emberek sokszor problémákba „ragadnak bele”, mert elhiszik, hogy az az ő identitásuk része. White híres mondása szerint azonban:

„Az ember nem a probléma. A probléma a probléma.”

A narratív terápia azon az elképzelésen alapul, hogy az életünk értelmét az egymással való interakcióink során megélt történeteken keresztül alakítjuk ki. Ezek a történetek vagy ön-narratívák megmutatják, hogy mi az, amit mi magától értetődően valóságnak tekintünk. A minket körülvevő sztorik, filmek, regények, politikai reklámok és családi legendák alakítják, mit érzékelünk kívánatosnak, és ugyanígy korlátozzák is elképzeléseinket arról, hogy számunkra mi lehetséges. A látott és hallott történeteken keresztül tanuljuk meg azokat a mércéket, amelyekhez magunkat és egymást mérjük.

Az embereknek gyakran akkor van szükségük segítségre, amikor olyan történetekben ragadnak meg, amelyek szerint nem felelnek meg valamilyen kulturális teljesítményskálán.

Miben más ez a módszer?

A narratív terápiás munka során segítenek megtapasztalni a kliens számára olyan alternatív történeteket, amelyek ugyan léteznek, de háttérbe szorultak vagy elhalványultak.

Ezek a történetek lehetővé teszik, hogy elismerjük azokat a tudásokat, készségeket és képességeket, amelyekről megfeledkeztünk, vagy amelyeket adottnak vettünk.

A narratív terápia szakít a hagyományos pszichológiai modellekkel. Itt nincs hierarchia terapeuta és kliens között: a két fél egyenrangú, közösen dolgozik a megoldásokon. White társas folyamatként határozza meg a terápiát. A tanácsadóknak, terapeutáknak tehát nem kell a zavarok és diszfunkciók szakértőjének lennie. Inkább olyan társas szituációk megteremtése a dolguk és felelősségük, melyben felszínre kerülhetnek a reménytelibb vagy preferált identitások és narratívák.

Nyáron részt vettem a narratív segítő közösség nemzetközi konferenciáján Liverpoolban, ahol az első két előadást nem is szakemberek, hanem páciensek tartották, ami egészen szokatlan – más terápiás irányzatban jóformán elképzelhetetlen lenne.

Egy pszichiátriai beteg és egy autista fiatal saját történetüket mesélték el: amellett, hogy megosztották a rendszerabúzus okozta traumáikat, majd talpra állásuk, és társadalomba való integrálódásuk történetét, a hagyományos mentális egészségügyi ellátás kritikáját is megfogalmazták. A később felszólaló autista fiúval együtt mindhárman az emberi bánásmódot, a méltóságot, a szabad döntést támogató segítői attitűd gyógyító hatásáról beszéltek.

Ez a szemléletmód kifejezetten kritikus a pszichológiai címkézéssel szemben. Ha ugyanis valakit kategorizálunk, akkor problémákat tartalmazó „edényként” tartjuk őt számon, s az emberek azonosulnak a nehézségükkel.

Így lesz végül maga az ember a probléma, és nem a probléma a probléma. A megküzdést ellehetetleníti, hogy amennyiben az ember azonosnak tartja magát a problémával, akkor önmaga ellen kell fellépnie.

Mit nyújt nekünk kliensként?

Egy narratív terápiás ülés egyfajta felfedezőúthoz hasonlítható. Gyakran használjuk a Térkép-metaforát. Megyünk az úton, elágazáshoz érünk, eldöntjük, merre haladunk tovább. Ha veszélyes ösvényre tévedtünk vagy csak nem tetszik a táj, visszamegyünk a korábbi csapásra stb. Ezzel a metaforával kifejezzük azt is, hogy folyton változhatunk, mi döntjük el az irányt.

A terapeuta kérdéseivel abban segít, hogy olyan „alternatív” történetek kerüljenek elő, amelyek eddig háttérbe szorultak. Ennek egyik módszere a kivételek keresése. Ha például valaki azt mondja, „én semmiben sem vagyok jó”, akkor a terápiás ülésen azt keresik, mi az, – legyen akár a legapróbb dolog is – amiben mégis ügyes, amit jól csinált. Majd megvizsgálják ezeknek a történeteknek a jelentőségét, hatását. Végül eltűnik az a kép, hogy semmiben sem jó. Néha a múlt történeteiben találjuk meg ezeket a kivételeket, akkor lehet tudni, mihez kell visszamenni.

A probléma/ember szétválasztásának egyik legjobb módszere az externalizálás, vagyis a probléma kihelyezése, megszemélyesítése. A narratív terapeuta nagyon figyel a nyelvhasználatra, még a megfelelő nyelvtani ragozással is segítheti a folyamatot. Ha például egy kliens azt mondja, „depressziós vagyok”, a terapeuta visszakérdezhet: „és mióta látogatja önt a depresszió”? Vagy: „és hogy néz ki ez a depresszió? Le tudná írni nekem? Mekkora most: betölti a szobát, vagy elfér a kanapé alatt?”

Akár el is nevezhetik közösen, például Mr. Fekete Felhőnek. „És mit eszik ez a Mr. Fekete Felhő, mitől dagad, és miket duruzsol az Ön fülébe? Na és mi az ellenszer, mivel lehet lecsendesíteni, távol tartani?”

Egy egyszerű, de hihetetlen erejű eszköz a terápiás dokumentumok, írások, levelek használata. A szó elszáll, az írás megmarad – tartja a mondás. Éppen ezért a terápiás folyamat során érdemes írásban is rögzíteni az elért eredményeket vagy azokat a fundamentális értékkel bíró, biztos tudásokat, amelyeket a kliens megfogalmaz. Ez az eszköz a folyamat közben, és a közös munka lezárása után is segít megszilárdítani a terápiás eredményeket. 

„A legmélyebb gödörből néha egy fecni segít kimászni” – mondta egy fiatal kliens, aki a pénztárcájában hordta azt a darab papírt, amely egy terápiás alkalommal született.

WMN szerkesztőség