Ha azt hiszed, a fogamzásgátlás és az abortusz nem a természet rendje, van egy rossz hírünk

–

Van jó néhány dolog, ami megkülönbözteti az embert más állatoktól, beleértve főemlős rokonainkat is. Az egyik ezek közül a szaporodás.

Az ember azon fajok közé tartozik, amelyek a legtöbb energiát fektetik a gyerekvállalásba: a legújabb becslések szerint terhességenként nagyjából 208 303 kJ-t, nem számítva a szülés utáni gondozást, például a szoptatást. (Összehasonlításképpen: egy óra futás körülbelül 3000 kJ energiát igényel.) A csecsemő- és anyai halálozás, valamint a születési komplikációk aránya is nálunk az egyik legmagasabb. Világszerte a nők több mint harmadának tartós és gyakran legyengítő egészségi problémái vannak a szülés után.

Bár hatalmas agyunk kétségtelenül sok előnnyel jár, ugyanakkor kulcsfontosságú tényezője annak, hogy a terhesség, a szülés és a gyereknevelés sok energiát kíván – és időnként veszélyes is.

Más emberszabásúakhoz képest ugyanis a mi újszülöttjeink feje nagynak számít, míg a medencenyílásunk meglehetősen szűk, és még ha sikeresen megszületnek is az emberi utódok, több évig szinte állandó gondozást igényelnek. Ezzel szemben vannak madarak, amik már egy-két nappal a születésük után készen állnak arra, hogy elhagyják a fészket, egyes főemlősök pedig, például a makik, hat hónapos korukra teljesen önállók lesznek.

Az emberi gyerekvállalás és -nevelés tehát kőkemény munkát és problémamegoldást igényel. Így talán nem meglepő, hogy azok a testek, amelyeknek a munka nagy részét el kell végezniük, igyekeznek a folyamatot egy kicsit kevésbé fárasztóvá – vagy épp halálossá – tenni.

A nőgyógyászat alapjait a Homo erectus nőstény fektette le…

…aki körülbelül 2 milliótól százezer évvel ezelőttig élt. A Homo habilisnél lényegesen nagyobb agyukkal, de szűk medencenyílásukkal a Homo erectus számára a szülés kockázatos vállalkozás volt, így a túlélés érdekében kontrollálnia kellett a szaporodást. Szociális képességeinek és különböző növényeknek hála, a Homo erectus megtalálta a módját, hogy megkerülje a beltenyészetből adódó problémákat.

Honnan tudjuk, hogy ez megtörtént? A Homo erectus nemcsak túlélt, de elég jól alkalmazkodott is ahhoz, hogy Afrika mellett az egész Közel-Keleten, Európában, Közép- és Dél-Ázsiában, sőt még a Csendes-óceán partvidékén is képes legyen megvetni a lábát.

Sajnos azonban, minél agyasabbak lettünk, annál kockázatosabbá vált a szaporodás – de legalább a plusz agyi kapacitást a nőgyógyászati ismeretek bővítésére használhattuk.

A reprodukció közvetlen irányítása a társadalmi és orvosi gyakorlatok révén ugyanis nemcsak abban segített őseinknek, hogy elég életképes populációt hozzanak létre ahhoz, hogy átvándoroljanak a bolygó nagy részén, hanem abban is, hogy sikeresen alkalmazkodjanak a rendkívül eltérő környezeti körülményekhez. A terméketlen területeken észszerű volt a terhességek közötti időbeli különbség növelése – hiszen ez csökkentette a rendelkezésre álló erőforrások igénybevételét is –, termékenyebb környezetben pedig a gyümölcs- és dióterméshez, valamint a vándorló állatokhoz lehetett igazítani a teherbe esést.

Az ideális környezet tehát magával vonta a gyakoribb szaporodást, ez azonban újabb gondokat vetett fel: amellett, hogy a nőknek egymás után több terhességet is túl kellett élniük, a gyerekek szoptatása és önállóvá nevelése is nagy feladatnak bizonyult.

Ez pedig elvezetett a bábaság kialakulásához. Természetesen nehéz pontosan meghatározni, hogy mindez mikor kezdődött, az eszközökkel vagy fegyverekkel ellentétben ugyanis, a társadalmi gyakorlatok nem mindig hagynak maguk után egyértelmű nyomot. Az azonban biztos, hogy ők feleltek a születésszabályozási gyakorlatokért is, amik terén a legkorábban dokumentált módszerek – például a méz, az akácfalevelek és a szőrszálak mint a spermiumok blokkolására szolgáló gát – az ókori Egyiptomban i. e. 1800 környékére nyúlnak vissza.

Ugyancsak az ókori egyiptomiak voltak azok, akik a bábaságot először alakították át elismert, tudományos és fizetett, elsősorban nők által végzett szakmává.

A reproduktív gyakorlatok és a nőgyógyászati ismeretek bizonyítékai azonban szinte minden történelmi kultúrában megtalálhatók – az ókori görögöktől és rómaiaktól kezdve az új-zélandi maorikhoz hasonló őslakosokon át még az (állítólag) prűd és konzervatív viktoriánusokig is.

A Bruce-hatás

De van egy másik nyomós indok is arra, hogy azt higgyük, a korai emberek aktívan fejlesztettek ki reprodukciós stratégiákat. Nem mi vagyunk ugyanis az egyetlen faj, de még csak az egyetlen főemlős sem, ami szabályozni kívánja a reprodukcióját.

Az egyik legelterjedtebb és legjobban dokumentált példa erre a Bruce-hatás: ez az a jelenség, amikor a nőstények megszakítják a vemhességet, ha a territóriumon belül megérzik egy idegen hím feromonjait (a kommunikációban szerepet játszó kémiai vegyületeket). Ilyen típusú spontán vetéléseket többféle fajnál megfigyeltek, többek között rágcsálóknál, lovaknál, kutyáknál, oroszlánoknál és bizonyos főemlősöknél is. A vadon élő dzseládapáviánok esetében például kutatók hatvan vemhes egyedet vizsgáltak: hormonmintákat vettek a nőstény páviánok ürülékéből, hogy megbizonyosodjanak arról, melyik majom várandós, az új hím érkezése után azonban két héten belül kilencből nyolc vemhesség vetéléssel végződött.

És hogy mitől lett adaptív a vetélés?

Feltehetően az állt a háttérben, hogy az idegen hím nagy valószínűséggel megölné a születendő utódot. Abból, hogy a hím képes volt behatolni a területre, az utód megölésén kívül még valami következhet: a rivális hím vagy azért rátermettebb az utódnemzésre az apánál, mert megsértette annak territóriumát, vagy pedig az apa nem elég rátermett a saját territóriumának védelmezésére – az újonnan érkező hím génkészlete az utódgondozás szempontjából pedig kedvezőbb lehet.

A terhesség megszakítása a társas környezet változására válaszul tehát olyasmi, amire a nőstény emlősök biológiailag is képesek – a kutatók szerint nemcsak a feromonok, de az új hím érkezésével járó stressz is hozzájárul a folyamathoz.

Az embereknek nincsenek ilyen belső mechanizmusaik, helyette más módszereket fejlesztettünk ki

Vannak főemlősök, amelyek olyan viselkedési formákat mutatnak, amelyek párhuzamba állíthatók a mi nőgyógyászati gyakorlatunkkal. Szudánban például megfigyelték, hogy nőstény csimpánzok ugyanúgy elfogyasztják bizonyos Ziziphus és Combretum növényfajok leveleit, ahogy azokat a helyi nők terhességmegszakítás céljából alkalmazzák.

Az ezt elsőként megfigyelő primatológusok szerint a céljuk is azonos, és az emberekhez hasonlóan más csimpánzoktól tanulják el a „beavatkozást”.

Eközben Madagaszkáron a vemhes makik gyakran rágcsálnak tamarind- és fügeleveleket, hogy fokozzák a tejtermelést és növeljék a sikeres szülés valószínűségét. Úgy tűnik, hogy egyes főemlősök is használnak növényeket a termékenységük befolyásolására. Brazíliában a nőstény gyapjas pókmajmok növényeket tesznek az étrendjükbe, hogy növeljék vagy csökkentsék termékenységüket, a zanzibári vöröskolobuszok pedig szezonálisan fogyasztanak ösztrogén hatású leveleket – ezek időnként az állatok táplálékának akár harmadát is kiteszik –, ami megváltoztatja hormonprofiljukat és növeli a párzási aktivitást.

De talán a leglenyűgözőbb példát a bonobóknál, a rendkívül matriarchális és az erőszakot erősen elutasító majomfajnál találták. 2014-ben kongói kutatók megfigyeltek egy fészekben szülő bonobót, aki eközben végig maga mellett tartott két másik nőstényt. Úgy tűnt, hogy az egyik őrködik, míg a másik segít a vajúdónak. A következő években további három esetben figyelték meg ugyanezt a „bábáskodós” gyakorlatot. Mindegyik esetben más nőstények gyűltek a vajúdó köré, ápolták, hessegették a legyeket, és őrködtek. Néhány esetben még a kezüket is összefűzték, hogy elkapják az újszülöttet, amint az előbújik.

Nem igazán meglepő azonban, hogy ezt a viselkedést leginkább egy nőstények által dominált fajnál figyelték meg. A primatológusok megjegyezték, hogy ez a gyakorlat nagyfokú női bizalmat és együttműködést igényel – olyan tulajdonságokat, amelyek nem léteznének a női összetartást ösztönző társadalmi struktúrák nélkül.

De ugyanez elmondható az emberről is. Vajon a bábaság és a nőgyógyászati ismeretek kialakulhattak, és elterjedhettek volna a Homo erectus vagy a korai modern emberek körében a rendkívül együttműködő és egalitárius vagy akár nődomináns társadalmak nélkül is? Ez elég valószínűtlennek tűnik. És ha mindez nem lett volna, az emberiség talán nem fejlődött volna azzá a fajjá, ami ma vagyunk – vagy egyáltalán nem maradt volna életben. 

Nagyot fordult azóta a világ

A nő társadalmi helyzete és a női test ismerete bizonyára nem volt mindig kontroll tárgya, alábecsült vagy akár démonizált, de az elmúlt néhány száz évben megerősödött ez a narratíva. A legmarkánsabb példa erre a boszorkányüldözések évszázadai, amelyek egyszerre pusztították el a nők egyedülálló tudásanyagát és tették tönkre a női együttműködési hálózatokat.

Sajnos úgy tűnik, hogy nem sokat tanultunk ebből a sötét fejezetből.

Az elmúlt években a reproduktív egészség és jogok terén elért évtizedes fejlődés ellenére ezeket az előrelépéseket a világ különböző országaiban – többek között Lengyelországban, az Egyesült Államokban, El Salvadorban és Nicaraguában – visszavonták, és kialakult a „túl sok” jogkörrel felruházott nőkkel szembeni ellenérzés is, különös tekintettel azokra, akik tudatosan nem vállalnak gyereket.

Pedig a biztonságos abortuszhoz, a minőségi fogamzásgátláshoz, az átfogó szexuális felvilágosításhoz való korlátozott hozzáférés káros következményekkel jár: magasabb a szexuális úton terjedő fertőzések, a nem tervezett terhességek (beleértve a tinédzserkori terhességeket is), a nemi alapú erőszak, valamint az anyai és csecsemőhalandóság aránya. A nem biztonságos abortusz továbbra is az anyai halálozás vezető oka világszerte, évente közel 70 ezer nő halálát okozva.

A reproduktív egészségügyi ellátás, például az abortusz kriminalizálása és megbélyegzése nem akadályozza meg a nőket annak igénybevételében. Az egyetlen dolog, amit ezzel elérünk, hogy növeljük a tökéletesen megelőzhető okok miatt meghaló nők számát.

Mégis, ezeket a szörnyű tényeket minden alkalommal kétségbe vonják azok, akik abban a tévhitben élnek, hogy ha nem lennének a nőjogi mozgalmak és az általuk elért eredmények, akkor mindenki boldogan szülne újabb és újabb gyerekeket minden gond nélkül. Csakhogy a több tízezer éven át – és valószínűleg még annál is tovább –, generációkon át öröklődő nőgyógyászati ismeretek és gyakorlatok nem csak a nők számára voltak hasznosak. Az egész emberiség sokat köszönhet ezeknek. 

Ha ugyanis őseink csak „remélték volna a legjobbat” és „hagyták volna, hogy a természet tegye a dolgát”, nagy valószínűséggel most nem lennénk itt. Még a rágcsálók is megértik, hogy a kontroll nélküli születések száma nem túl jó szaporodási stratégia. És bár ők sem buták, az emberek vitathatatlanul intelligensebbek – még ha a tetteik nem is mindig ezt tükrözik.

Mózes Zsófi