A plüssállat felnőtteknek is hasznos ajándék lehet – És ennek pszichológiai okai vannak

–

Nem fogok hazudni, maga a téma egy személyes élményem kapcsán jutott eszembe: ez az ősz igazán embert próbálóra sikerült számomra, és néhány hétig bizony rendesen megzuhanva tettem a dolgomat. Ez idő alatt már többször vágyakozva figyeltem egyik kedves ismerősöm alkotásait, aki néhány éve a horgolás szerelmese lett, és gyönyörű horgolt plüssöket ad ki a kezei közül. Minden alkalommal jól meggyőztem magamat, hogy nem tudok kinek hasonlót adni a családban (értsd: egyik gyerekemet sem tudom már indoknak használni, hogy kézműves állatkát vegyek).

Aztán egyszer csak beugrott: miért ne vehetném meg magamnak, ha ennyire belopta magát a szívembe? Pár nap múlva megérkezett Rozi, a tacskó, akivel nem alszom együtt és nem cipelem mindenhova, ahogy a kicsik szokták, de a lakás szép dísze, na meg puha, szeretetteljes párna is egyben. Természetesen a gyerekek is imádták az első perctől, miközben teljes elfogadással vették tudomásul, hogy a leosztásban (amiben egyébként úgyis minden mindenkié a végén) – hivatalosan legalábbis – hozzám tartozik.

Lehet felesleges butaságnak is tartani a fenti történetet, hiszen szerető család, barátok, óvó közösségek ölelésében minek az embernek plüss. Miközben tényleg megtapasztaltam a vele járó jóérzést, szóval lehet, hogy felesleges mindenben a realitást keresni.

Azóta is több felnőtt rendelésről számol be ez az ismerősöm: akadt például olyan feleség, aki karácsonyra hasonló kutyát kért a férjének a kedvenc színeiben. Miért kellene megvárni egy gyerek születését a családban ahhoz, hogy néha kicsit újra gyerekek legyünk? Miért lenne szükséges elengedni ez utóbbit attól, hogy már nőnek fel a legkisebbek? A jó hír: egyáltalán nem kell. Most pedig el is mesélem, miért.

Az önmegnyugtatáshoz vezető út állomása a plüssbarát

A plüssök, rongyik, alvókák jellemző – és társadalom által elfogadott – kora az óvodáskor, maximum az első iskolás évek.

„A pszichológia összefoglaló néven átmeneti tárgyaknak nevezi őket, ezek lényege pedig, hogy a szülőről való leválást, az anyával lassan lazuló szimbiózist segítsék. Először ugyanis csak az anya, apa tudja megnyugtatni a kicsit, aztán idővel már az emberi tulajdonsággal, kötődéssel felruházott választott tárgy is” – kezdi Víg Sára gyermekpszichológus.

Hozzáteszi: az önmegnyugtatás képessége körülbelül nyolcéves korra alakul ki. Első osztályban még sok pedagógus nem véletlenül képez átmenetet, és hagyja behozni a szeretett tárgyakat, amelyeket például hátul a polcon vagy a táskában kell elhelyezni.

„Nagyjából az a jó ritmus, amikor először az nyugtatja meg a gyereket kicsiként, ha átölelheti, megszagolhatja az átmeneti tárgyat, aztán már elég, ha csak gondolatban tudja: ott van valahol a közelben. Ez a folyamat persze sohasem tudatos a gyerekeknél: a szülő egyszer csak észreveszi, hogy már nem kell minden elindulásnál betenni az alvókát, szép lassan elfelejtődik az igény” – mondja a pszichológus. Ezzel együtt nyilván mindig jelez valamit, ha egy nagyobb gyerek túlságosan ragaszkodik a hasonló plüsshöz, tárgyhoz: ez sem jelent feltétlenül nagy bajt, de mindenképpen érdemes mögé nézni, miért nem tud haladni az önmegnyugtatás képessége felé, vagy miért nem tudja elfogadni más bizalmi felnőtt személy vigasztalását.

Várható társadalmi változás jele, hogy elmosódnak a határok a felnőtt- és gyerekkor között

A The Atlantic nevű portál 2024 áprilisi cikke szerint, tíz amerikai felnőttből négy plüssállattal alszik, és az elmúlt években egyre népszerűbbek a hasonló kedvencek. Az USA-ban legnépszerűbb plüssfigura vásárlóinak 65 százalékát a 18–24 éves korosztály teszi ki: a felmérések alapján tehát a Z generáció különösen élen jár a „plüssállattartásban”.

Az írás kitér arra, hogy a tárgyak növekvő népszerűsége egyrészt a közösségi médiának köszönhető, ahol a cukiság mint lájknövelő vagy követőgyűjtő-faktor nagyon fontos tényező. Emellett érezhetően a világjárvány is hatással volt ennek a trendnek a kialakulására: hiszen a hosszú bezártság, és a hónapokig tartó magányosság kulminálódott benne.

Több ismert ember is vallomást tett a témában: Margot Robbie színész James Corden esti műsorában például azzal viccelődött: hogy 30 éves kora ellenére minden éjjel egy plüssnyuszival aludt. Sarah Gannet, a New York Times újságírója pedig arról írt, előkeresett egy plüssjegesmedvét a gyerekkori játékai közül, hogy kivédje a rossz híreket és a félelmeket a járvány idején.

A The Atlantic cikke azonban arról is beszél, akadnak tudósok, akik nem biztosak abban, hogy kizárólag a Covid okozta világméretű félelem táplálja ezt a jelenséget. Simon May, a londoni King’s College filozófusa például úgy fogalmazott: a stressz és a bizonytalanság már jóval 2020 előtt az emberi élet alapvető része volt.

Vele együtt számos más tudós egy hosszú ideje készülődő, abszolút várható társadalmi változás egyik kezdeti jellemzőjeként látják a trendet. Utóbbi folyamatban lévő átalakulás pedig nem más, mint a gyermekkor és a felnőttkor határainak elmosódása.

Miközben a gyerekek egyre inkább felnőttként viselkednek, a felnőttek mind szívesebben nyúlnak vissza a gyerekkorba. A változás pozitívumokat is hoz: megenged egy puhább, kevésbé megfelelésben töltött felnőtt létet. Miközben a mértéknek nagy jelentősége van, hiszen ezzel párhuzamosan a felelősségvállalásra való képességet jó volna nem elengedni. Simon May szerint napjainkban sokféle kategória dől meg és alakul át a társadalomban, és várhatóan a felnőttkor, valamint a gyerekkor között sem lesz idővel olyan éles határvonal, mint ahogy arról régebben gondolkodtunk.

A pozitív regresszió a biztonságot adó gyerekkori emlékeket hozza el

Amikor egy régi plüss után nyúlunk, vagy megőrizzük egy szekrényben a gyerekkori alvókát és néha elővesszük, esetleg csak ellenőrizzük, ott van e még, akkor valójában

a megnyugtató gyerekkori emlékeink felé fordulunk vissza.

„Sokszor ezek igazán hosszú időn át velünk vannak fizikailag, hiszen a megszokás is ott tartja őket: a legtöbb kamaszgyerek akkor pakolja ki a plüssöket az ágyból, amikor már párkapcsolata lesz, és együtt alszik valakivel” – mondja Víg Sára. Hozzáteszi: a gyerekek esetében minden nagy mélység – gyász, válás, bármiféle érzelmi sokk – regressziót hoz magával, azaz bizonyos viselkedési formákat tekintve visszalépnek néhány évet.

„Ez felnőttként sincs másként: egy haláleset, egy szakítás ugyanúgy meghozza magával a természetes regressziót, és az önvigasztalásban támaszra lehet szükség. Mindig fontos tényező, mióta tart a folyamat, és miben nyilvánul meg, de elővenni például egy szeretett plüsst, vagy megvenni egy szerethetőt, teljesen normális és érvényes lelki töltődés” – magyarázza a pszichológus.

Ahogy a szakember mondja, ennek a pozitív regressziónak éppen az a lényege, hogy a gyermekkort jellemző lelki állapotokba visz vissza: ezzel újra segít megteremteni az akkor megtapasztalt biztonságot, és az önvigasztalás már megtanult képességét. 

Felnőttként is a flow és a teljes aktív figyelem állapotát hozza el a játék

Előfordul persze, hogy a hasonló pozitívumokat valaki nem élhette meg gyerekként: a pszichológiában alkalmazott játékterápia segítségével (amit nem kizárólag gyerekek esetében használnak), nem csupán felidézni, de kiépíteni is megkísérelhetik az említett képességeket. Utóbbi viszont hosszú, fájdalmas folyamat és nagy kihívás mind a szakember, mind az érintett személy számára. A játékot pedig nem véletlenül alkalmazzák terápiás céllal: míg a gyerekek esetében azt a tényt tudják használni, hogy a tevékenység során saját érzelmeiket „játsszák ki”, addig a felnőtteknél a felszabadultság, a megélt flow állapotába igyekeznek terelni őket. 

„Nagyon lényeges lenne, hogy a gyerekkorban jellemző felszabadult játékot meg tudjuk élni felnőttként is újra meg újra: hobbikban, közös játékban, akár a munkában. A stressz ellen a legjobb gyógymód ugyanis a hasonló, teljes elmélyülés” – részletezi a szakember.

Víg Sára hangsúlyozza: nem csak a felnőttek, a gyerekek is egyre kevesebbet űzik a klasszikus értelemben vett játékot, a szerepjátékot, a társast, a közös kártyázást. Ez pedig bármilyen furcsán is hangzik, de az egész társadalom állapotán megmutatkozik.

A másik lényeges gondolat – amelyhez rengeteg tévhit párosul a szülők részéről ‒, hogy a számítógépes és telefonos játékok nem jelentenek valódi játékot. Nem hozzák magukkal sem a fókuszált figyelem, sem a kreativitás, sem az elmélyülés képességét, hiszen teljesen más hatást fejtenek ki az idegrendszerben. Ezért érdemes nagyon figyelni az arányokra: de nem kizárólag a gyerekeknél. Felnőttként is üljünk le minél többet játszani, és ha nehéz időszakot élünk, ne féljünk visszanyúlni bizonyos határokon belül a gyerekkori énünk megküzdési stratégiáihoz.

Széles-Horváth Anna