Az adományozás duplán védheti a szívünket: a betegségektől és a megkérgesedéstől

–

Az adakozás jót tesz a testi-lelki egészségünknek

Bár kutatások szerint hajlamosak vagyunk alábecsülni, mennyi örömöt fog szerezni saját magunknak a nagylelkű viselkedésünk, a rendelkezésre álló adatokból sokrétű pozitív hatások bontakoznak ki. A Harvard Egyetem pszichológusai például már 2008-ban elvégezték mára klasszikusnak számító vizsgálatukat, amelynek során 5 vagy 20 dollárt adtak a kísérletbe bevont személyeknek, és arra kérték őket, vagy önmagukra, vagy valaki másra fordítsák az összeget. Utóbbi csoport tagjai a nap végén a boldogság magasabb szintjéről számoltak be – függetlenül attól, hogy 5 vagy 20 dollárt költöttek másokra.

Ez arra is rámutat, hogy már a szerényebb, jelképes összegű adományok is kedvezően befolyásolják a lelki jóllétünket, „sok kicsi sokra megy” alapon pedig a támogatni kívánt ügyet is. 

A 2010-es évek közepén a Brit Columbia-i Egyetem tudósai toboroztak hetvenhárom, 65 és 85 év közötti idősödő embert, olyanokat, akik magas vérnyomással küzdöttek, ami világszerte a halálozás egyik vezető kockázati tényezője. A résztvevők minden héten lezárt üvegcséket kaptak a kutatóktól, amelyekben húsz kanadai dollár volt, és egy cetlin az instrukció, hogy magukra vagy jótékonyságra fordítsák az összeget. Akik magukra költötték a pénzt, a gyapjúpulóvertől kezdve a masszázson át az arckrémig, sok mindent vettek. Akik másokra, azok között volt, aki muffint vásárolt a tűzoltóknak, volt, aki játékot és ruhát vett a szomszéd gyerekeknek, illetve adományozott egy iskolának. Kiderült, hogy azoknak, akik jó ügyekre költötték el az összeget, jelentősen csökkent a vérnyomásuk – nagyjából annyira, mintha elkezdtek volna rendszeres aerobikedzéseket végezni. 

Persze van az úgy, hogy nem a pénzünkből, hanem az időnkből tudunk adományozni. Kutatások szerint az önkéntesség is jó hatással van az egészségünkre: azok az idős, túlnyomórészt 75 év feletti emberek, akik önkénteskedtek, a következő 5 évben 44 százalékkal kisebb eséllyel haltak meg, mint azok, akik nem (az utánkövetéses vizsgálatban a nemet, az életkort, a kezdeti fizikai állapotot, az egészséggel összefüggő szokásokat, valamint a társas támogatás mértékét is statisztikai módszerekkel figyelembe vették a tudósok).

Más tanulmányok azt az eredményt kapták, hogy

az adakozás enyhíti a depresszív tüneteket azáltal, hogy a saját énünktől kifelé, a többi ember szükségletére irányítja a figyelmünket. 

A segítők mámora, avagy mi történik az agyunkban, amikor adunk?

Emiliana Simon-Thomas, a Kaliforniai Egyetem kutatója az elmúlt évtizedek vizsgálatai alapján úgy véli, nem teljesen igaz az a mondás, hogy jobb adni, mint kapni, hiszen a kettő nagyon hasonló agyi folyamatokat indít be a szervezetünkben. Ráadásul ezek a fogalmak néha átfedésbe is kerülhetnek egymással, amikor egy másik személy vagy egy jó ügy annyira fontos lesz a számunkra, hogy az énünk, az identitásunk részévé válik – ilyenkor ha adományozunk, segítünk, tulajdonképpen önmagunkkal is jót teszünk. 

A jótékonyság ugyanakkor alapvetően az agy mezolimbikus pályáját, a főbb jutalomközpontokat stimulálja. Elsősorban dopamint és endorfint szabadít fel bennünk, utóbbi kapcsán nem hiába beszélnek a „helpers’ high” kifejezésről, hiszen az, ha segítünk valakinek, hasonló örömérzettel járhat, mint a futás („runners’ high”). De megemelkedhet az oxitocin nevű hormon szintje is, amit a bizalommal, a szeretettel, a kötődéssel szokták összefüggésbe hozni, és ami segít a stressz fizikai reakcióinak csökkentésében.

Az adakozás előnyei egyetemesek, és az evolúcióban gyökerezhetnek

Vizsgálatok azt találták, hogy az altruista, tehát önzetlen cselekedetek egyrészt már egész kis korban, a totyogó gyerekeknél, másrészt univerzálisan, jóformán minden kultúrában megfigyelhetők. Egy 2013-as kutatásban például 136-ból 120 országban tártak fel pozitív kapcsolatot az adakozás és a boldogság között, ráadásul ez az együtt járás azoknál is jelentkezett, akik nehéz anyagi helyzetben voltak.

Más felmérésekből az rajzolódott ki, hogy az alacsony jövedelmű emberek fizetésarányosan még többet is adományoznak. Az egyik magyarázat szerint azért, mert jobban tudják, értik, átérzik, min mennek keresztül a rászoruló emberek.

De milyen evolúciós célt szolgálhatott az, hogy gyakran azon az áron is támogatunk másokat, hogy ezzel veszélybe sodorjuk önmagunkat, vagy a saját erőforrásaink egy részéről mondunk le?

A tudósok egy része azt gondolja, hogy mivel más fajokhoz képest az ember hosszú időt tölt csecsemő- és kisgyerekkori életszakaszokban, sérülékenyen és önállótlanul, amikor mások oltalmára, törődésére szorul, arra vagyunk előhuzalozva, hogy gondoskodjunk a kiszolgáltatott társainkról. Ráadásul a természetes szelekció mellett az elméletalkotók hangsúlyozzák a rokon- vagy csoportszelekció fogalmát is, tehát azt a jelenséget, hogy a génjeinket nem kizárólag a saját, hanem a családunk, a közösségeink túlélésén keresztül is továbbíthatjuk.

De ha evolúciós örökségünk a nagylelkűség, akkor miért nem cselekszünk gyakrabban ennek megfelelően? 

Min múlik, hogy adakozunk-e?

Kutatások kimutatták, hogy könnyebben tudunk együttérezni valakivel, akit hozzánk hasonlónak, a saját csoportunk tagjának észlelünk. Ugyanakkor olyan emberekkel is találhatunk közös pontokat, akik olyasmin mennek keresztül, vagy éltek át, amit mi magunk is, vagy egy hozzánk közel álló személy. Egy közös csoporttagságot pedig minden személlyel könnyen találhatunk: azt, hogy mindannyian emberek vagyunk. 

Úgy tűnik, az ismeretség azért számíthat. Egy kísérlet résztvevői lényegesen többet adományoztak az egyetemüknek, ha a volt szobatársuk hívta fel őket, és kérte a segítségüket. Más vizsgálatok is azt találták, hogy az adományozási döntéseink inkább a szívben dőlnek el, semmint a hideg racionalitás alapján: általában nem azt elemezzük, milyen hatékonyan használja fel egy szervezet a rábízott anyagi támogatást (ezt a sok különféle ügy alapján nem is mindig könnyű összehasonlítani), hanem azt mérlegeljük, hogy milyen érzelmi, személyes kötődés fűz minket az általuk képviselt ügyhöz.

Mint bármely cselekvésünk esetén, a társak, a példaképek viselkedésének, a csoportnormának itt is fontos jelentősége van. Ha például azt látjuk, hogy valaki előttünk nagyobb összeggel támogatott egy ügyet, akkor mi is hajlamosak vagyunk fokozni az adományunk mértékét. De sajnos kialakulhat a járókelő-effektus is: ha azt látjuk, hogy senki sem segít, mi is kisebb valószínűséggel teszünk valamit. Ennek megfelelően, egy 2013-as vizsgálatban például azt az eredményt kapták, hogy

ha egyedül hoztak döntést, a résztvevők kétszer annyi pénzt adományoztak, mint amikor a döntésüket megvitathatták a csoporttal. 

Arra is fontos figyelni, hogy a kutatók szerint jobban érvényesülnek az adományozás pozitív testi-lelki hatásai, ha tudatában vagyunk a cselekedetünknek – ha rendszeres banki utalást állítunk be, akkor érdemes lehet rituálét kialakítani arra vonatkozóan, hogy ne felejtődjön el, hogy erre is költünk, hanem nézzük át a kimutatásunkat. Ha viszont mi magunk állíthatjuk be egy automata kijelzőjén minden egyes alkalommal a jótékonysági felajánlást, az ebből a szempontból biztosan hatékony. 

 Tényezők, amelyekről nem is gondolnád, hogy számítanak

Kutatások persze feltártak olyan rejtett összefüggéseket is, amelyek akár tudattalanul befolyásolják az adományozási döntéseinket. Kiderült például, hogy a szépnek tartott állatok (ahogy a szépnek tartott személyek is) több segítséget kapnak. Emberek átlagosan több pénzt küldenek a zsiráfok és a zebrák megmentésére (akiket gyönyörűségesnek látnak), mint az orángutánok vagy a pingvinek védelmére, holott utóbbiak veszélyeztetettebbek. 

De az sem mindegy, mihez hasonlítja egy alapítvány azt a csekélyebb összeget, amit kér tőlünk. Egy vizsgálatban azt tesztelték, mi történik, ha az 5 dolláros adományt egy fagylalt vagy egy tubus fogkrém árához hasonlították.

Azt találták, hogy akkor, amikor az önkényeztetésre (desszertek, kikapcsolódás), vágyott dolgokra emlékeztetnek minket, hajlamosabbak vagyunk adományozni, mint amikor a mindennapi élethez szükséges praktikus termékekre. 

Természetesen az is fontos lehet – és ez már a fundraiser szakembereket érinti –, hogy milyen betűtípussal készül az adakozásra való felhívás: míg egy szívhez szóló üzenetnél jól működik a kézírásos betűtípus, addig egy, a szervezet sokrétű munkáját, hatékonyságát bemutató szöveghez a komolyabb betűtípus dukál. Azokban az esetekben, amikor a betűtípus jobban illeszkedett a tartalomhoz, a kísérlet résztvevői nemcsak magasabb összegeket ajánlottak fel, de több bizalmat is éreztek a szervezet iránt.

Bárhogy legyen, a mindenkori lehetőségeinkhez mérten jó ügyeket támogatni nekünk, és az alapítványnak, intézménynek is kedvez. Erősítheti az igazságos világba vetett hitünket, a pozitív cselekedetek pedig a hála, a büszkeség, az öröm érzésén keresztül újabb pozitív cselekedetekhez vezethetnek a jövőben.

Milanovich Domi