„Az én anyám meghalt tüdőrákban” – mondogatta a kisfiú időnként, majd mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a mesélést a délutánjáról, a játékairól, az álmairól. De vajon mit akart ezzel üzenni?
Egy csodálatos nagymama emléke Nádudvari Péter tollából:
Semmi sem úgy van, ahogy a gyászról szóló könyvekben írják.
Amikor a gyász vezet el az önmagaddal való szembenézéshez, és aztán a szerelemhez.
A napszemüveg pedig nem a nap miatt van rajtunk a temetőben…
Amikor valakire nyomást gyakorolnak, hogy bocsásson meg, úgy érezheti, csendre intik, nem kíváncsiak rá, nem ismerik el a sérelmei súlyosságát.
Az életünk egyik legnagyobb tabuja a halál; eltartjuk magunkat tőle, szorongunk miatta. Holott, ha nem merünk közel menni a halálhoz, ha a tagadásba burkolózunk ahelyett, hogy szembenéznénk a saját és a szerettünk életének végességével, elszalasztjuk a búcsú lehetőségét is.
„Anyám halála után kiürült a szívem, a lelkem, és a gyomrom is. Egy üres tányér lett az élet. Sótlan napok és íztelen hetek következtek.” – Mi lesz a családdal, ha meghal, aki a főztjével egyben tartotta?
Egy édesanya, aki olyan korán meghal, hogy szinte emlék sem marad utána. Egy apa, aki nem jól szeret. Egy mostohaanya, aki legszívesebben kiradírozna a világból. Egy testvér, aki inkább magát pusztítja el lassan, de biztosan. Egy nehéz élet.
„Papám! A fülemben csengett az a mondatod, amit akkor nyáron, a hintaágyban ülve mondtál: »Most már elmehetek, felvettek az egyetemre, minden rendben lesz veled. Innentől egyedül is menni fog.« Hát, Papa, nem megy. Mindenhonnan hiányzol.”