Dórival Londonban: Itt járt az ősz (meg Gina)
Dolgoztam már sokféle helyen, meg többféle ember között, de olyanon még sosem, ahol külön-külön, és együtt is ennyi csodálatos ember vett volna engem körül. Csak bámulok magam elé, és nem értem... Ez nem túlzás. Meg nem is akarok nyalizni. Komolyan gondolom. Pláne úgy, hogy nem is találkoztam még személyesen mindenkivel, például a mi Dórinkkal sem, hiszen ő Londonban él. (Prónay-Zakar) Gina a héten meglátogatta, és vitt neki egy közös szerkesztőségi ajándékot. Ő pedig tudjátok, mit küldött nekem? Nekem, akivel még sosem találkozott? A legszuperebb tartós rúzst kaptam tőle, olyan igazi Szentesi-pirosat! Leteszteltem, és tényleg nem kopik meg egy kicsit sem, pedig délelőtt kentem fel, és már este van, pláne hogy ettem-ittam azóta meg dumáltam is. Vaaaaa, nagyon köszönöm, Dóri! Tisztára meghatódtam! Pásztory Dóri heti beszámolója is telis-tele van hasonló élményekkel. Ja, és én meg a Szentesi voltam, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló.
–
Négy napja azon gondolkodom, hogy hányszor kaptam kedves, személyes ajándékot életemben, amelyet olyan ember adott, akivel még sosem találkoztam. Egyre emlékszem, amikor Sydney után köztudottá vált rólam, hogy gyűjtöm a felálló orrú elefántokat, és egy ismeretlen New Yorkból küldött nekem egyet, hogy hozzon szerencsét. Ezen kívül nem sokszor volt ilyen az tuti. Most meg aztán…
Hol is kezdjem. Talán egy kis kulisszatitokkal. Nem sokkal a WMN indulása után találkoztam Krisztával, hogy készítsen velem egy interjút. Ez volt az első hazalátogatásunk a londoni kiköltözésünk után. Itt vetettem fel, hogy szeretnék írni a londoni életünkről, mire Kriszta rögtön felajánlotta, hogy csatlakozzak az éppen formálódó, mindössze néhány tagot számláló kis szerkesztőséghez. Már akkor látszott mennyire jó csapat alakul az oldal olvasói és írói között is. Így kezdődött a Dórival Londonban sorozat. Ezután többször voltunk otthon, de valahogy sosem jött össze a „stábértekezlet”, úgyhogy én a főszerkesztőnkön kívül nagyjából mindenkit a cikkein keresztül, illetve néhány kör e-mailből meg a közös csapat-szelfiről ismerek. Na, jó, a Kormos Anettet láttam a tévében is.
Lassan háromnegyed éve része vagyok egy állati jó bandának, aminek a tagjaival igazából még sosem találkoztam élőben.
Mondanom sem kell, hogy a honvágyam egyik tetőpontja volt a „csapatépítő” buli, amit pont betegen, 1700 km távolságból figyeltem, és iszonyúan vágytam arra, hogy ott legyek, és végre igyak dumáljak egyet ezekkel a tök jó fej emberekkel.
Nem tudom, hogy lehet-e barátságnak nevezni olyan kapcsolatot, ahol nem rendszeres a kommunikáció, csak a virtuális térben találkozunk, mégis pontosan tudjuk egymásról, hogy kompatibilisek vagyunk, tehát bárhol, bármikor összesodor minket az élet, biztos, hogy azonnal szót értünk, és órákig tudunk úgy dumálni, hogy észre sem vesszük a közös múlt hiányát. Nekem ilyen a WMN, és az ezt író csapat minden tagja.
Ebből a kis családból először Ginát fújta ide Londonba az őszi szél (na meg Bono hangszálakat rázó lélegzete). Nem volt kérdés, hogy találkoznunk kell, noha egy futóóra kérdésben történő egyeztetésen túl nem váltottunk sok privát üzentet egymással.
Hosszas szervezés után végül Gina londoni kiruccanásának epicentrumába, vagyis a U2 koncerteknek otthont adó O2 Aréna előtt értük utol egymást. Illetve értem utol a második koncertbelépőjét hajkurászó kolleginámat. Pont egy olyan nap után, amikor komoly összetűzésbe keveredtem az altatást stand up comedyként felfogó gyerekemmel, és a dackorszaka olyan énemet csalogatta elő, amellyel nem szívesen találkozom a tükörben. Jókor jött az a kis anyasági szünet.
Manapság már talán semmi furcsa nincs abban, hogy Facebook-profil alapján próbálunk felismerni valakit. Gina esetében a nagy, fekete hajzuhatagot és a fülig érő vigyort írtam be a mentális keresőmbe, pedig akkor még nem is tudtam, hogy sikerült-e megszereznie az újabb U2 jegyét.
Amikor kiszúrtam a pénztár mellett álldogálva, úgy borultunk egymás nyakába, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mi mást csinálhattunk volna Londonban egy U2 koncert előtt, egy anyai idegeket rojtosra tépkedő nap után, mint beülünk egy (több) sörre a legközelebbi pubba?
Utána a nőket – különösen a harsány, sokat és élénken dumáló fajtát – jellemző önfeledt sztorizgatás, rengeteg röhögés, és a közös pontjaink feltárása következett mintegy két órába besűrítve.
Egy ponton Gina úgy érezte, hogy kellően szentimentálisra ittam magam ahhoz, hogy átadja a stáb ajándékát. Merthogy az én ismeretlen kis kollégarátaim (bocs, de muszáj volt találnom valami jó kis szót a barátot és kollégát magába foglaló jelenségre) küldtek nekem „szericsomagot”. Az ajándék olyan exkluzív és személyes, hogy nem árulhatom el, mit kaptam. Egyszer talán ír róla valamit a Kormos Anett.
A kollektív ajándék mellé Fiala Borcsa (aki annyira jó fej, hogy bármikor elmegyek castingra, ha keres még embert a családjába) elrejtett nekem egy olyan könyvet, ami megtestesíti mindazt, ami igazán hiányzik: irodalom, ételek és a páratlan magyar humor. A drága Both Gabi pedig családilag gondolt ránk, és újlipótvárosi emlékeinket ápolva, saját mesekönyvét a lilipótvárosban játszódó Hintarablót csempészte be Gina csomagjába.
Tökéletes, rám szabott, lelkemig érő meglepetések voltak ezek, ami azért is volt különösen megható, mert én magam baromi figyelmetlen ember vagyok, és iszonyú béna ajándékozó.
Az pedig, hogy emellett kaptam még Ginától egy olyan önfeledt, igazi csajos kétórás kikapcsolódást, hetekre feltöltött. Arról nem is beszélve, hogy állati jó fejre ittam magam, ami – azt hiszem – Marcinak volt olyan ajándék, amiért nagyon hálás lesz.
Olyan jó itt lenni, WMN-nek lenni! Kívül, belül. Köszönöm!
Pásztory Dóri
A képek a szerző tulajdonában vannak
